Így mentett meg az első ausztrál juhászom

Eliott kutyám első születésnapján írtam ezeket a sorokat, 2024 január 21-én.

Tavaly ilyenkor napi 10-12 órát dolgoztam minden hétköznap, és sokszor jópárat még hétvégén is. Amikor nem páciensekkel dolgoztam, akkor az endóról olvastam, kutattam, írtam, ezerrel tanultam az éppen aktuális valamelyik továbbképzésre vagy szakvizsgára. Beleestem abba a hibába, hogy mivel megtapasztaltam, milyen tudás van a kezemben, mennyi ember életét tudom egészségesebbé, örömtelibbé tenni, egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Amikor nem dolgoztam, bűntudatom volt, hogy akár dolgozhatnék is, akár segíthetnék is valakinek ezalatt az idő alatt.

Olyan szinten akartam minden percet hasznosan tölteni, hogy abból is feladat lett, ami eredetileg az egészségemet, feltöltődésemet szolgálta volna, folyamatosan multitaskingoltam, optimalizáltam, alig aludtam mert sajnáltam rá az időt. Mivel az endó életmód végett sportosan élem a napjaim, akkor is mozogtam, de nem leltem benne örömöt, csak le akartam tudni, hogy pipa legyen az is a listámon, és persze azt is összekötöttem tanulással.

Emellett vezettem a családom, a vállakozásaim dolgait. Ebben a helyzetben is sikert sikerre halmoztam, a pácienseim gyógyultak, mentem mindenhova, minden interjúfelkérésnek eleget tettem. Annyira vitt a lendület, hogy nem éreztem fáradságot, és akkor szerettem így a napjaimat. Őszintén, most én is megrökönyödve olvasom ezt. Nem tudom, hogyan tudtam ezt csinálni, de csináltam. Szerintem még fél év abban a tempóban, és egyenes út lett volna a kiégésig.

Amikor Karmánál, az öreg mentett kutyusunknál igazolást nyert, hogy kiújult nála a rák, tudtam, mert ismerem mint a tenyeremet, hogy mi fog neki segíteni- ami az első körben is hat évvel ezelőtt. Egy kisbaba, egy kistesó.

Tudtam, hogy nem lesz egyszerű.. Most viszont nem volt vesztegetni való időm, a rák terjedt, én pedig meghánytam vetettem magamban a dolgot, és úgy döntöttem, legyen, meg fogjuk oldani.

És lett. Ma egy évvel ezelőtt, ezen a napon született, én akkor még a létezéséről sem tudtam. Már a születéstörténete is mutatja a kis személyiségét, azt a kis önző, öntörvényű lelkét: négyen indultak, ő született meg egyedül.

Blue merlét akartam, és kislányt. Ez a baba black trikolor volt, és kis p@csös. Mégis, amikor megláttam, abban a pillanatban tudtam, szemernyi kétségem sem volt. Ő az. Ő kell nekem. Ő kell nekünk.

Már sorban álltak érte, egyetlen, gyönyörű kölyökért, de a tenyésztővel nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak,  minket választottak a gazdi jelöltek közül. Amikor indulhattunk volna érte, covidos lettem, és azt hittem, biztos odaadják majd másnak, talán el sem hiszik, hogy beteg vagyok. De megvártak, és tíz nap múlva azon kaptam magam, hogy vezetek haza ölemben egy fekete szőrös kis gombóccal, aki iszonyú idegesítő magas hangon vinnyog. A legszebb kis gombóc volt, akit valaha láttam.

Nem túlzok, három hónap kellett az addig agresszív ráknak, hogy egész egyszerűen egyéb kezelés nélkül eltűnjön Karmus szervezetéből. Ma újra fut, robog, oké, nem akarom túlromanticizálni ezt a dolgot, sokszor nem Eliottal, hanem előle, de fut… 14 éves elmúlt, és makk egészséges.

De ez csak egy dolog, amit megváltoztatott ez a kisbaba.

Az előző életem fenntarthatatlan maradt mellette. Ő nem olyan, mint egy agár, aki boldogan fekszik a kanapén órákig, ő kiköveteli hogy menjünk, hogy sétáljunk, fussunk, őrüljünk meg, táncoljunk, ugráljunk a hóban, húzzunk kötelet, fogócskázzunk, bújócskázzunk, vesszünk meg és menjen el az eszünk legalább három órára napi szinten.

Először megijedtem, hogy most mi lesz, de úgy voltam vele, felelősséget vállaltam, és jó életet kell biztosítanom neki. Úgyhogy vége lett a taposógépen tanulásnak, kimozdultam. Kint sétáltunk, hatalmasakat kirándultunk az erdőben, körbefutottuk a tavat. Trükköket tanultunk, hogy ne csak fizikailag, de mentálisan is lefárasszam.

És ahogy egyre többet voltunk kint, úgy nyílt ki a világ. Kevesebb munkával és tanulással nemhogy nem csökkent a hatékonyságom, ekkor jöttem csak rá igazán, milyen igazán szárnyakat kapni. Kevesebb páciensem van, de olyan kapcsolat van közöttünk, ami egy gyönyörű szövetség, kiteljesedést és hihetetlen örömöt ad.

Az, hogy Eliott megtanított VALÓBAN, nem csak feladat szintjén szeretettel gondoskodni magamról, úgy érzem, jobb emberré és jobb pszichológussá, jobb szakemberré is tett engem. Olyan valakivé, aki már látja, hogy ha önmagáról is gondoskodik, akkor abból még jobban  profitálnak a páciensei, mint ha a sz@rt is kihajtaná magából.

Megtanultam nemet mondani azoknak, akik csak használni akarnak, anélkül, hogy szétmarna feszítene belülről a bűntudat. Ezt most érem minden szinten. Akár egy túlzó e-mailre, egy unalmas interjúra, egy fals emberi kapcsolatra. Nem megyek már, csak hogy elmondhassam, na, ezen a héten is voltam a tévében, ezen a héten is kipipáltam a szociális kötelezettségeimet, stb. Ez a lökött kiskutya segített eltávolodni olyan emberi kapcsolatoktól, ahol nem volt már helyem, nem volt közös út, és odavezetett olyan barátokhoz, akikre ha csak rágondolok, csordultig lesz tele a szívem szeretettel.

Azt hittem, jó nekem a taposógépen sétálni, de csak azért, mert nem tudtam, milyen odakint. Felhőtlenül, önfeledten, szabadon, a kutyáim társaságában.

Egy évvel ezelőtt ezen a napon megszületett ez a kis lény, aki megváltoztatta az életemet. Örökké hálás leszek, hogy ő lett az én kutyám Lehet, hogy van szebb (amúgy nincs), lehet, hogy van jobb, okosabb, és nagyon határozottan állíthatom, hogy minden bizonnyal van csendesebb. De bárhova megyek, bármilyen kutyával találkozom, én csak ezt a két kisbabát látom. Tudom, hogy minden gazdi így van ezzel, és így van rendjén. Mindannyiunknak igaza van. 🙂